49. fejezet

49. fejezet

A tányérom helyett most rá emeltem a tekintetemet. Egy rég nem látott barát állt az asztalnál.

-          Persze, ülj csak le! – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

-          Mi a baj??- szegezte nekem a kérdése Sébastian Buemi.

-          Nem tudom. A gyomrom görcsben a holnapi időmérő miatt és a térdem is fáj és a magánéletemben sincs minden rendben…- temettem az arcomat a kezeim közé.

-          Nem lesz semmi baj!- húzott magához és megölelt. Beszélgettünk egy darabig míg sikerült kicsit megnyugodnom. 11 óra körül értem vissza a szobámba. Már nem ment olyan gyorsan a  járkálás mint mikor lefelé indultam. Rettenetesen fájt a lábam. A nappaliba érve egy kisebb meglepetés fogadott. Egy kis levél volt az asztalon és egy szál fehér liliom.  A kedvenc virágom. Mélyet szippantottam belőle. Leültem a kanapéra és kezembe vettem a levélkét.

„Kedves Hercegnőm!- nagyon megdöbbentem mikor felismertem az írást, nagyot nyeltem, hogy könnyeim ne csorduljanak ki- Sajnálom azt , amit veled tettem. A lelkiismeretem azóta is mardos és soha nem tudom majd megbocsájtani magamnak amit veled tettem, csak annyit kérek olvasd ezt el.  Szörnyű nagy tévedés volt, hogy nem mondtam el neked az igazat. Erre egy mentségem van. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire bele tudok szeretni valakibe. Tudnod kell és meg érdemled, hogy tudjad Jenivel mi már nem jelentünk semmit egymásnak. A kapcsoltunk már évekkel ezelőtt kihűlt. Csak nagyon jó barátok vagyunk. Nem alszunk egy szobában és szinte nem is élünk együtt. Jeni minden idejét lefoglalja a lovaglás és az edzés. Többnyire Finnországban hódol a hobbijának míg én Svájcban vagyok vagy éppen utazok. Azért nem váltunk még el mert így mind kettőnknek kényelmesebb volt. Csak játszik az edzőjével, akivel gyakran le is fekszik. Én meg még nem találtam meg azt a lányt eddig aki miatt érdemes lett volna. Aztán jöttél te, Sophi magaddal ragadtál. Örökre és visszavonhatatlanul beléd szerettem! Nem kérem, hogy bocsáss meg mert nincs bocsánat arra amit tettem. Sajnálom! A lábadat is nagyon sajnálom! Azt is, hogy Illés után most én is magadra hagytalak. Megígértem magamnak, akkor ott mikor elmesélted a történtedet, hogy soha többé nem hagylak magadra és nem foglak megbántani… Nem tudtam tartani az ígéretemet. Sajnálom! Örökre szeretni foglak!

Kimi”

Olvasás után zokogásba törtem ki. Én sem tudtam tartani az ígéretemet. Kimi megint túl nagy hatással volt rám. Hogy jutatta el egyáltalán a levelet, hisz most versenyzik. Túl messze ahhoz, hogy Ő hagyja itt. Szerettem volna hinni minden egyes szavát, de nem ment. Még nem. Mikor vissza akartam tenni a borítékba kis levelet megakadt és nem akart vissza menni. Akkor vettem észre, hogy van még valami. Egy medált találtam, mikor kiborítottam. Egy régi bogárhátút formáztak ki egy ezüst tömbből. A szívem mélyéig meghatott azzal, hogy emlékezett rá. Régen meséltem neki, hogy mennyire szeretnék egy eredeti bogárhátút. Sajnos nem jött össze és nem tudtam megvenni, de Ő vett nekem egy ilyen medált és emlékszik rá.  Álomba sírtam magamat, de még előtte feltettem a medált a láncomra a jegygyűrűm mellé. Reggel nagy robajra keltem. Apán, Dani kíséretében rontott be.

-          Miért nem nyitottál ajtót??- kezdett üvölteni apa.

-          Mert aludtam… hány óra van??- dörzsöltem a szemem.

-          Mindjárt fél 10!- dörögte apa.

-          Te jó ég!- ültem fel. Gyorsan átöltöztem felvettem a rögzítőmet, ettem pár falatot, hogy betudjam venni a  bogyókat felkaptam a sporttáskámat és már indultunk is a pályára. Szerencsére még 10 előtt kiértünk. Rögön vettem fel az overálommat beszéltem Darekkel az időmérő stratégiáról. Ezek után kisétáltam a Padock részbe autógrammot osztani. Rengeteg mosolygós ember jött felém és nyújtották a papírjukat. Sokan szerencsét is kívántak. Nagyon aranyosak voltak. Az aláírás osztogatás után mentem ebédelni, aztán megbeszélésre és már ültem is az autómba. Előtte azonban még jött a csapat orvos és megkaptam az injekciómat. Rettenetesen fájt mikor a sebbe szúrta tűt. De sajnos máshogy nem hat a dolog. A kortizon injekciónak ez az egyetlen nagy baja. Remegő kézzel húztam fel a kesztyűimet.

-           Μπαμπά! Πολύ φοβάται! Δεν θα πάει, πάει ... Δεν μπορώ να σταθεί αυτό*- suttogtam a rádiómba.  Nem sokkal később meg is érkezett a válasz.

-          Το μωρό! Δεν χρειάζεται να πάτε, αν δεν θέλετε να, αλλά θα ασχοληθεί με το θέμα και το ξέρεις. Σ 'αγαπώ!**- kicsit megnyugodva szálltam be az autómba és gördültem ki a pályára.

*Apa! Nagyon félek! Nem fog ez menni, ilyen lábbal nem tudok menni...

**Kicsim! Nem kell indulnod ha nem szeretnél, de nagyon meg fogod bánni és ezt te is tudod. Szeretlek!

Sophi medálja: