Örökké visszavárlak! / part7

Sziasztok!
 Hoztam nektek egy Újévi ajándékot! Sajnálom, hogy mostanában nem kaptok annyi részt, de a magánéletem rengeteg sok változás ment végbe és egyre kevesebb időm jut írni:/ Nem szeretném, ha ez egy kifogásnak hangzana, de sajnos tényleg ez van...:/ Megértelek titeket, ha már nem olvassátok, vagy nem hagytok komenteket, de szeretném ha tudnátok nem fogom abbahagyni, csak ritkán lesznek fejezetek.
Nagyon jó olvasást Nektek! ♥

Örökké visszavárlak!

Hirtelen nem tudtam mit gondoljak vagy tegyek. Érzések kavarogtak bennem és számtalan meg nem fogalmazott gondolta kergette egymást. Felálltam a székről és  sétálni kezdtem a lakásban. Mindenhol nyitva voltak az ablakok, de csak résnyire mert az időjárás nem az évszaknak megfelelő volt. Feltételezések, gondolat töredékek, vágyak lehetséges variációi cikáztak a gondolataimban. Leültem a nappaliban, de még abban a fél percben fel is keltem ismét. Visszatértem a konyhába, ahol a bögrémet hagytam félig teli.  A tej édes illata keveredett a brazil parfümjével és egy semmihez nem hasonlítható melegséget árasztó illat lengte be a konyhát. Ez az illat volt, ami Bruno felé billentette a mérleget és úgy döntöttem elmegyek.

Szinte le sem hunytam a szemet már meg is szólalt az ébresztőm. Álmosan fáradtan és nagyon nyomottan keltem ki az ágyból majd végeztem el a reggeli teendőimet. A szekrényem előtt állva tudatosult bennem, hogy hova is készülök este. Gyorsan végig pörgettem a fáradt agytekervényeimen a ma rám várófeladatokat és arra jutottam, hogy lesz még időm haza jönni és átöltözni mielőtt a várba indulok. Felkaptam magamra egy elnyűtt farmert és egy pólót. Egy bögre kakaót juttattam a szervezetembe, hogy ne aludjak el, aztán már kocsiba is ültem. Mosolyogva vágtam neki az útnak, sőt még énekeltem is magamban. Nagyszerű érzés volt tudni, hogy valaki vár rám este a várban. Lehet, hogy nem kéne ennyire örülnöm neki, hisz ki tudja mit fog nekem ott mondani vagy, hogy tényleg ott lesz e?! Akkor és ott nem számított csak hagytam magam sodorni az érzéseimmel.

A nap szinte meteorkén száguldott el mellettem. Nem sikerül kiborítania egyetlen betegemnek sem, sőt még azokkal is mosolyogva tudtam beszélni, akik már annyiszor kihoztak a sodromből. Az utolsó csoportomat dudolászva tereltem be a tornaterembe.

- Tábita néni!- nézett rám egy 8 éves kislány, Alíz.

- Mondjad Drága! – ültem le a szőnyegére.

- Mi volt ez a dal amit énekeltél??- lábemelgetés közben nagy szemekkel pislogott fel rám.

- Az egyik kedvenc dalom!- mosolyogtam.

- Anyukám mindig ezt énekli nekem, amikor nem tudok elaludni…- sóhajtott egy nagyot. Nem sokkal később befejeztem az órát és nagy elánnal az öltözőbe indultam. Gondolatban már rég az épületen kívül jártam. Összepakoltam a holmimat, majd búcsút intettem Andinak, aki délutánra volt beosztva.

- Úgy látom szép este vár Rád!- szólt utánam mielőtt kiléphettem volna az ajtón.

- Jól látod!- nevettem fel és haza felé indultam. Éppen a kocsimba szálltam be mikor megcsörrent a mobilom.

- Szia Anya! Gyorsan mond mert vezetek!

- Szia édesem! Csak annyi lenne, hogy gyere be hozzánk munka után, mert van itt pár dolog amit el kéne vinned! – hallottam nővérkém hangját a háttérben, ahogy magyaráz a férjének.

- Mik??- nem emlékszem, hogy bármit is ott hagytam volt, akár mennyire is erőltettem a fogaskerekeimet.

- Csináltam ebédet van egy adag neked is, aztán sütöttünk egy kis édességet. Kicsim tudom, hogy fáj a szíved ezért főztem neked kakaót!- éreztem a hangján az aggodalmat.

-Anyukám! Már jobban vagyok. Este találkozom a fiúval és már nem sajog annyira a szívem!

- Akkor megnyugodtam!- megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasából.

- Este bemegyek érte! Most semmi képen nem. 6-kor találkozóm van majd csörgök ha megyek. Szia!-meg sem vártam a választ letettem a telefont.

Otthon gyorsan összeütöttem egy kis ebédet, aztán bele vetettem magam a készülődésbe. Fél 4  lévén már alig maradt időm, ugyanis 5-kor legkésőbb el kell indulnom, hogy 6-ra a várba érjek.
Kapkodva zuhanyoztam le mostam hajat, majd szárítottam hajat. Negyed óra elment azzal, hogy kiválasszam mit is vegyek fel, mert ha ez egy randi, akkor eléggé csinosnak kell lennem, de nem kifejezetten randi csak egy sima baráti találka, akkor elég csak egy szoknyát vennem. Végül megtaláltam a kettő közti átmenetet. Egy fehér, hosszú trikót vettem fel, aminek az elejére nagy fekete betűkkel az van írva Very Important Princess, egy fekete cica nadrágot, egy szürke nagyon vékony kardigánt és persze egy fehér balerina cipőt. Gyors sminkelés után bedobáltam mindent a szürke táskámba, majd sietve szálltam be a taxiba, ami a ház előtt várt.

Kicsit izgulni kezdtem ezért bedugtam a fülembe a zenét és úgy vártam, hogy végre ott lehessek. Nem akartam arra gondolni mi lesz ott, vagy mit fogok mondani, mert nem éri meg egy beszélgetést eltervezni úgy sem így alakul vagy azt mondja, amit te elgondoltál. Mikor az órámra pillantottam már háromnegyed 6 volt és még csak az útnak a  felénél jártunk.  Még egy 25-30 perces rész hátra volt. Kétségbe esetten fordultam a sofőrhöz.

- Van esély rá, hogy 6 óra és 6 óra 10 körül a várba érjünk?? – gondoltam talán 10 percet csak vár rám.

- Nagyon nagy a forgalom, nem látok arra sem esélyt, hogy fél 7 előtt odaérjünk… Sajnálom, valami baleset történt és teljesen megbénult a forgalom- sóhajtott fel. Az agyam irtózatos sebességgel kezdett kattogni. Bruno száma nincsen meg, nem tudom felhívni. Semmi esélyem, hogy oda érjek, mert a villamos sem közlekedhet a hídon, ha meg elindulok gyalog, akkor minimum 1,5 óra mire innen oda érek. A kétségbeesés határán álltam, mikor eszembe jutott, hogy mi van ha Ő is elakadt, ha nem tud Ő sem oda jutni. De ez csak feltételezés… Mi van ha ott áll és rám vár, de én nem megyek pedig nagyon akarok?! hirtelen ötlettől vezérelve kifizettem a taxit, majd át rohantam a hídon. Mint egy őrült szedtem a lábaimat. Utoljára gimnáziumban futottam ennyit és ilyen gyorsan. Mikor elértem a Várba vivő busz megállójába már kiköptem a tüdőmet. El tudtam képzelni magamat egy filmben, ahogy egy idióta lány, aki mint egy mérgezett egér fut a városon keresztül, hogy elérje az áhított fiút. A különbség a filmbeli lány és köztem csak annyi, az Ő külseje makulátlan mire oda ér, de az én össze gumizott hajam már most szétjött, le izzadtam, a cipőm orra lekopott és valószínűleg kifolyt a víz a táskámba. Egy csőd tömegnek éreztem magamat mikor a felszálltam a buszra. Nem mertem az órámra nézni, csak akkor mikor felértem a megállóhoz, ahonnan még egy bő 10 perces séta várt rám. 6.20 mutatta könyörtelenül a telefonom kijelzője. Könnyek szöktek a szemembe.

- Elkéstem!- suttogtam magam elé. Lassú léptekkel, csapzottan indultam el a hely felé, ahol Bruno várt volna  Rám, ha időben érkezem. Szegény azt hiszi nem akartam eljönni, hogy egy csalfa, sértődős, hülye picsa vagyok. Mikor a Vár legszebb részéhez értem, felmásztam a falra és csak néztem az alattam lévő várost. Bedugtam a telefonom fülhallgatóját a fülembe. Kizártam az egész világot a sajátomból. Az egyik kedvenc számom csendült fel. Kicsit illett is a hangulatomhoz. Halkan énekelni kezdtem. Feltettem a napszemüvegemet, lóbáltam a lábamat és elmorzsoltam pár könnycseppet, de még idejében sikerült elfojtanom egy nagyobb sírást. Nem lógtam ki a többi sétáló közül, senkit sem érdekel egy lány aki csapzott külsővel üldögél egyedül és magában énekel. Iszonyatosan megijedtem, mikor valaki megérintette a vállamat. Hatalmasat ugrottam és csak két ölelő kar a derekamon mentett meg attól, hogy leessek a város fölé emelkedő erdőbe.

- Sajnálom!- húzta ki a fülemből a fülhallgatót, így betörve a világomba.