Örökké visszavárlak!/ part6

 Örökké visszavárlak!

Aztán villámcsapásként ért egy gondolat a táskámban lapuló borítékról. Mielőtt azonban kibonthattam volna megcsörrent a mobilom. Hatalmas sóhaj kíséretében vettem fel.
- Szia!- hallottam a nővérkém mosolygós hangját.

- Szép estét neked!- ültem le az egyik fotelba, éreztem ez hosszú lesz.

- Ma mikor apa haza ért kérdezgetni kezdett, hogy tudok e valami titokzatos pasiról, aki körülötted legyeskedik mostanában. Mert ma a kórházban egész nap rólad pletykáltak meg egy hapsiról, aki állítólag téged magcsalt és megkeresett téged, hogy bocsánatot kérjen, de te visszautasítottad. Na, de csak ekkor jött a fordulat a történetben, mert a hősszerelmesünk egész délután várt rád az egyik folyosói széken ülve. Te mint szívtelen dög viszont rá sem hederítettél! – nevetett, elég fura volt ezt a történetet hallani. Valami furcsa kékes nevetségesség és szürkés gúny keveredett bennem, míg hallgattam.

- Hát ez elég… hogy is mondjam… vicces…- nem tudtam mit reagálni rá. Ha valakinek van energiája, meg ideje ilyeneket kitalálni rólam, azt csak irigyelni tudom, mert nekem nincs elég időm soha semmire.

- Mennyi ennek a valóság alapja??- ösztönösen érzett rá, hogy mikor milyen a hangulatom. A furán összeeszkábált mondatomból, tudta nem vagyok rendben lelkileg.

- A pasi, a visszautasítás és a várakozás…- aztán szépen lassan elmeséltem neki a „mi kettőnk történetét” – Tudod mindig vágytam egy olyan pasira, aki vezet a táncban, akinek én vagyok a fontossági sorrendje élén, aki még soha nem kavart Lilivel sem, akit érdekel, mit miért csinálok, elfogadja az életvitelemet, de legfőképpen szeret és fontos vagyok neki. Azt hittem Bruno ilyen lesz. Egy igazi brazil macsó, aki vezet majd a táncban, soha sem találkozhatott még Lilivel ez külön plusz pont volt és délies temperamentumával rajongva szeret majd. Persze a mi kapcsolatunkban is lettek volna hullámhegyek, meg völgyek. Én naiv elhittem, hogy mind ez lehetséges és mind ezt én megérdemlem. Aztán megint csalódtam. Már megszoktam. Most inkább beszéljünk rólad!- sóhajtottam nagyot. Könnyek gyűltek a szemembe, de egy mozdulattal le is töröltem Őket onnan. Nem volt itt az ideje egy kiborulásnak.

- Sajnálom!- suttogta- Ne beszélj hülyeséget, igen is megérdemelsz egy pasit, de nem ilyet. Most már bánhatja, hogy így alakult. A többivel meg ne foglalkozz! Nem vagy te az állítólagos barátnőidtől rosszabb. Miért lennél?! Gyönyörű vagy, okos és igazi egyéniség!- na, ekkor már nem bírtam tovább, zöld utat engedtem a könnyeimnek. Nem sokat beszéltünk ez után. Elgondolkodva ültem egy pohár langyos tej fölött és az ujjaim között forgattam a kis borítékot. Semmi ötletem nem volt arra vonatkozólag, hogy vajon mi lehet benne. Egyáltalán nem voltam benne biztos, érdekel e mit firkált a lapra. Aztán hírtelen Annabella, a legjobb barátnőm szavai jutottak eszembe.

„- Soha ne szalassz el semmit, mert egy életen át bánni fogod!” Nagy sóhajjal téptem fel a boríték leragasztott tetejét. Remegő kézzel húztam ki az összegyűrődött papírt. Tényleg nagyon siethetett. Mikor a kezem között forgattam megéreztem Bruno illatát, ezek szerint „véletlenül” ráfújta a parfümjét. Mély levegőt vettem aztán széthajtogattam.  Kusza, kapkodós betűk sűrűn szőtték be a hófehér lapot.

Lapoztam egyet az albumban és megtaláltam az évekkel ezelőtt odaragasztott, bár már megsárgult sorokat.

Mohón kezdték falni a szemeim a levelet.

„   Kedves Táby! ( Fogalmam sincs, hogy helyesen írtam- e le a nevedet, ha nem sajnálom!)

Nagyszerű nő vagy és nem fogom hagyni, hogy ilyen könnyen kicsússz a kezeim közül. Küzdeni fogok érted! Nem kérem, bocsáss meg, mert tudom megbántottalak. Sajnálom, ami történt. Egy új esélyt kérek tőled semmi mást! Csak szeretnélek párszor felhívni, beszélgetni veled, esetleg néha meginni egy kávét.

Ha jól átgondoltad holnap várlak a Budai Vár bejáratánál 18 órakor.

                                                                                                                                             Bruno Senna”