43. fejezet
Nem sokkal később már egy korházi vizsgálóban feküdtem és hallgattam Olivér diagnózisát. Mindig is utáltam ezt a részét a dolgoknak. A Vizsgálatok még csak-csak, de ez mindig olyan rossz volt. Ettől rettegtem már a Margit- sziget óta.
- Nem szeretnélek elkeseríteni, de ahogy ki ugrott a térded még jobban meghúzta a szalagokat, van egy pár, ami be is szakadt. Ütötted be mostanában valahova??- ahogy az arcomat fürkészte tudtam, hogy itt már nincs menekvés.
- Igen. Neki mentem egy asztal sarkának .
- Mikor??
- Kb. 2 hete, de nem vagyok benne biztos- csóváltam a fejemet.
- És én utána miért nem láttam a lábacskádat?? – vont rögtön kérdőre.
- Mert 3 napon belül lement róla a dagadás és volt az a fájdalomcsillapító mennyiség, ami után már nem fájt- hajtottam le a fejemet.
- Hát igen, de akkor a mostani dolgot elkerülhettük volna.
- Miért mi van??- húztam fel a szemöldököm.
- Hát az a helyzet Sophi, hogy meg kell műtenünk a térdedet. Így nem fognak versenyezni engedni- a fejem zúgni kezdett és rögtön számoltam. Az első futamig van hátra még 11 nap. Egy térd műtét fél éves gyógyulással jár.
- Nem ezt most nem lehet- suttogtam magam elé.
- Muszáj, itt már választási lehetőség nincsen- na ekkor tört el a mécses. Potyogtak a könnyeim mint a záporeső. Nem akartam ezt az egészet. Vissza akartam tekerni az időt egész februárig és ki akartam maradni a Száguldó Cirkusz különös és kusza világából. Főleg nem akartam megismerni Kimit. Ha nyugton maradtam volna a seggemen, akkor most nem lennék itt. Miért kell nekem mindig hülyének lenni?! Elegem volt mindenből.
- Akkor most mit csináljak?!- dőltem hanyatt tehetetlenül.
- Engedd, hogy segítsek és akkor már ma túl vagy a műtéten. Akkor legkésőbb már szombaton vagy vasárnap otthon vagy. Megkezdheted a felépülést. Sophi kérlek!- simogatta meg a fejemet. Mindig hittem neki, tudtam a legjobbat akarja nekem már az első vizsgálatok óta. Kicsi korom óta kezeli a térdemet.
- Rendben. Én viszont azt kérem, hogy ne szólj senkinek. Elég ha apáék később megtudják.
- Köt az orvosi tikok tartás és mivel nagykorú vagy ezért kérésedet teljesítenem kell- motyogta lemondóan- Ugye tudod, hogy egyáltalán nem helyeslem ezt a döntésedet.
- Tudom és köszönöm!- suttogtam lehajtott fejjel.
- Most elvisznek egy kórterembe ahol felkészítenek a műtétre. Addig én elintézek mindent. Később találkozunk!- ment ki az ajtón. Nem sokkal később egy nővérke lépett be és egy betegszállító. Nem szóltam semmit, csak tettem, amit kértek tőlem. Egyszemélyes szobába kaptam helyet. Némán átvettem a kórházi ruhát aztán feküdtem az ágyon és néztem ki az ablakon. Gyönyörű szép volt innen a kilátás. Nagyon örültem neki, hogy nem látok ki csak helyekre, mert különben tuti kijött volna a tériszonyom. A könnyeim szünet nélkül mosták az arcomat. Bekúszott a gondolatim közé az a tény is, hogy nem indulhatok az évad első futamán. Eddig akármi történt mindig ott voltam. Akárhogy alakult is az életem a szezon nyitó versenyt még soha nem hagytam ki.
- És most se fogom!- határoztam el hírtelen magamba- Akármi történjék is ott leszek és nem adom meg Julesnek azt az örömet, hogy szenvedni lásson. 1 óra elteltével jött be az altatós orvos. Nagyon kedves volt és próbált jobb kedvre deríteni. Mesélt magáról és vicceket mondott. Aranyos volt tőle. Utána már nem sokat kellett várni és a műtő felé toltak. Hosszú folyosókon mentünk keresztül és én csak a mellettem elsuhanó embereket láttam. Hírtelen eszembe jutott egy idézet, melyet Illés mondott sokszor mikor padlón voltam vagy csak kilátástalannak ítéltem a helyzetemet.
- "Az élet szép,de élni tudni kell!Az élet harc,s benne győzni kell!”
Mosollyal az arcomon aludtam el. Nem is emlékszem, hogy kerültem a műtőbe és az operáció egyetlen mozzanata sincsen meg számomra. A következő emlékem, ami megvan, hogy nagyon álmosnak és fáradtnak éreztem magamat. A fülemet fura zajok ostromolják és rettenetes szag kúszott az orromba. Pilláimat lassan , komótosan emeltem fel, de mikor meglátta kik állnak az ágyam szélén gyorsan vissza is csuktam.
