12. fejezet

12. fejezet

A szőke fej kivehető volt, de többit már nem láttam. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek és tiltakozni akartam, hogy azonnal tegyen le, de csak valami nyöszörgésre futotta és megint az álmok birodalmába jutottam. Reggel arra ébredtem, hogy valaki szuszog mellettem az ágyba. Először nem mertem megnézni ki az, de aztán sikerült összeszednem minden bátorságomat és felemelnem a takarót az illető fejéről. Mikor megláttam, akkor hasított belém a tudat, hogy 4 év után megint egy férfival aludtam egy ágyba. Az emlékek hatására egy könnycsepp csordult ki a szememből.  Kikászálódtam az ágyból és bementem a fürdőszobába. Beálltam a zuhany alá és szabad folyást engedtem az érzelmeimnek, hogy ha kimegyek onnan megint mosolyogni tudjak. Tudtam, hogy nem történt köztünk semmi, de akkor is nagyon haza vágott a tudat. Mint ha egy kicsit megcsaltam volna. Nekidőltem a zuhanyzó falának és lecsúsztam mellette és közben a szívecskét meg a gyűrűt szorongattam a nyakláncomon. Fél órát tuti a meleg víz alatt töltöttem, mire sikerült kisírnom magam és újra élhettem tovább. Megnyugodva léptem ki a fürdőből és indultam a konyhába, hogy felébresszem egy meleg kávéval a még mindig alvó Sebit. 20 perc múlva együtt léptünk ki a szobám ajtaján és egy népes társasággal találtuk szembe magunkat. Ott volt mindenki, aki tegnap este is.

-          Na, milyen éjszakátok volt??- röhögött Fer. Nekem megint összeszorult a szívem.

-          Mennem kell…- indultam a lift felé, észre sem vettem mikor kezdtem futni. Hallottam a többiek kiáltozását és nagy röhögéseit.

-          Mit rontottál el kicsi fiú?- cukkolta Robert Sebit. A lift sajnos tele volt így a lépcsőt vettem célba, de kb. két forduló után leültem, becsuktam a szememet és csak az együtt töltött időn járt az eszem.  Hosszú időbe telt, míg összeszedtem magam és lementem a hallba. Mikor megláttam a többieket az étterembe egy mosolyt erőltettem magamra és így indultam el feléjük. Nagyban beszélgettek mikor odaértem így észre sem vették, hogy leülök közéjük. Az étlapba süllyedtem és megpróbáltam láthatatlan lenni, de egyszer csak Rob észrevett.

-          Nahát Sophi- röhögött- Elmeséled nekünk mit rontott el ez a kisgyerek?- pöckölte meg Sebit.

-          Semmit, mivel nem csináltunk semmit- a fejem elé emeltem az étlapot, hogy ne lássák, míg megnyugszom egy kicsit. 

-          Látod, mi tálcán kínáljuk neked a lehetőséget, hogy csinálj valami erre még azt is elrontod. Aludt mikor Nico felvitte a szobájába, te meg kómás voltál mikor Fer betámogatott hozzá… Lássuk be ezt elbasztad- magyarázta Sebinek a tegnap este történteket, a fiúk együtt röhögtek. Ekkor esett le, hogy Nico tudtam és az én történetemet is tudja.

-          Szóval te tudtad??- néztem rá könnybe lábadt szemmel. Nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel ült.  Egy kicsit csalódtam benne- És ugye azt is tudod, hogy ez rohadtul nem volt vicces?!  Kösz!- álltam fel és indultam el. Nem tudtam erre indulok csak mentem. Végül a tengerparton kötöttem ki. Leültem a partra és bámultam a vizet. Nem sírtam, már nem. Ami történt megtörtént. Az ujjaimmal egy szót rajzoltam a homokba. „ Hiányzol…” Vettem pár mély levegőt és rendbe szedtem a gondolataimat. Mikor egy ölelő kart éreztem magamon. Máskor jól esett volna, de most nem tudtam elviselni így hírtelen álltam fel. Túl hírtelen így hanyatt esett az én megtalálóm. Megfordultam és egy földön ülő, homokos Kimi-vel találtam szembe magam. Mindenkire számítottam, csak rá nem.

-          Bocs!- hajtottam le a fejem és nyújtottam felé a kezem.

-          Én… sajnálom. Az egész az én ötletem volt. Annyira sajnálom… Azt hittem jó móka lesz megviccelni egy kicsit téged és egy kicsit Sebikét is, de nálad valahogy rosszul sült el… Nem tudom mibe másztam bele, de most így rájöttem, hogy nem kellett volna. Sajnálom- csak néztem rá és nem tudtam mit mondani neki, csak megöleltem. Nem tudom miért és hogy honnan jött, de megtettem. Ebben a pillanatban egy biztos pontnak tűnt a kavargó érzelmeim viharában.

-          Semmi baj- suttogtam a fülébe- Honnan tudtad, hogy itt leszek??- néztem rá.

-          Nico…- mosolygott. Kivitt a pályára, mert a többiek már ott voltak. Beszéltem Nicoval és kitárgyaltuk, hogy többet ilyen hülyeséget nem csinál. Láttam rajta, hogy nagyon bánja a dolgot és soha nem tudok ellenállni a kis kutya szemeit. A nap folyamán mindenki bocsánatot kért, de senki nem értette miért akadtam ki ennyire.  A versenyt végig izgultam a Williams bokszból. A futatom Fer nyerte, magamögé utasítva Felipét és Lewist. Nico a 14. helyen debütált, ami szerintem igen előkelő.  Az évad első futamát egy bulival ünnepelték a srácok ahova engem is meghívtak. Éjfél körül visszamentem a szállodába, hogy még tudtajak aludni a repülő útig. Hajnali 6-kor dörömbölés hangja ütötte meg a fülem. Épp a pakoltam a ruháimat a táskámba. Kinyitottam az ajtót és egy elégé másnapos fejű Nico állt velem szembe.

-          Miben segíthetek??- vigyorogtam rá.

-          Ne ilyen hangosan! Kéne nekem egy jó kis másnaposság elleni cucc…

-          Erre nincs időm! Rohannom kell a repülőmhöz, mert nem érek Franciaországba soha…- indultam volna ki az ajtón.

-          Kérlek!!- nézett rám esdeklően. Nem tudtam neki ellenállni. Elrohantam a közeli boltba és megvettem a hozzávalókat gyorsan bekevertem neki és már is a taxiba ültem és a repülőtér felé vettem az irányt. Rettenetesen késésben voltam. Nagyon siettünk, rohantam a terminálom keresztül (ez egy ilyen cipőben nem kis teljesítmény!), de nem sikerült. Pont mikor oda értem írták ki, hogy felszállt. Ha nem érek oda időben, akkor apa kinyír és ráadásul lehet, hogy az álmomnak is lőttek… 

Egy pár kép:

A szivecskés medál:

Sophi gyűrűje a nyakláncon: