6. fejezet

6. fejezet

Lezuhanyoztam átöltöztem és reggeli nélkül már úton is voltunk a pályára.

-          Ha éhen halok az csak MIATTAD lesz! csak, hogy tudd mindig szeretek reggelizni!- néztem haragosan a mellettem ülő szőkeségre.

-          Jajj már, ha megígérem, hogy veled ebédelek, akkor abbahagyod a durcizást??- pillantott rám.

-          NEM!- fordítottam el a fejemet, hogy ne lássa a kitörni készülő röhögésemet.

-          Ne csináld már! Őszintén nem is tudom, miért barátkozom veled. Olyan vagy…

-          Mint egy lány- fejeztem be a félbe hagyott mondatát, de sehogy nem ment röhögés nélkül. Rám nézett mintha valami idióta ülne mellette, de már megszokta. Mire végre oda értünk a pályára már mindenki Őt kereste mobilon. Én meg csak röhögtem. Willi (Webber) a menedzsere már tiszta ideg volt mikor végre befutottunk a bokszba.  Itt elváltak útjaink. Nico ment öltözni, mert 20 perc múlva 8 óra és kezdődik az edzés. Egész jó időt futottunk. Ültem le egy asztalhoz. 40 perce keltem és már itt vagyok.

-          Jó reggelt!- ült le mellém Bobi.

-          Neked is!- mosolyogtam rá.

-          Milyen volt az estéd??- méregetett, de nem tudtam mire vélni a tekintetét.

-          Dolgoztam- néztem a szemébe- Miért??

-          Csak arra gondoltam Nico biztos szórakoztatott…- ez hülye…

-          Nem. Nico nekem a legjobb barátom, de soha nem tudnék rá úgy gondolni, mint egy olyan emberre, akibe szerelmes vagyok- nem először magyaráztam már ezeket valakinek.

-          Hát jó. Most mennem kell- tűnt le olyan gyorsan, ahogy jött. Körbe néztem, de nem találtam semmi érdekeset. Mindenkinek volt dolga és volt mivel foglalatoskodnia. Hírtelen ajtócsapkodásra lettem figyelmes és az öregúr aki Nico szobájából robbant ki egyszer csak ott termett mellettem.

-          Jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el!- úgy nézett rám, mint valami ribancra. Nem válaszoltam, mert a meglepetéstől nem jött ki hang a torkomon.

-          Ha tönkre teszed Nico karrierjét, akkor kicsinállak! Érted?! Keresztbe teszel neki állandóan, fogadok, hogy ma is miattad késett el- üvöltözött.

-          Bocsánat, de szerintem nem érdemlem meg magától ezt hangot- álltam fel a székről- Maga nem Nico, aki emiatt egy rossz szót is mondhatna, sőt még a csapat főnöke sem, aki emiatt kiabálhatna velem. Ön az egyik barátom menedzsere ezért nagyon szépen megkérem, ne üvöltözzön velem és főleg ne fenyegessen!- mondtam normál hangerővel a szemeit merengető férfinek. Aztán elindultam ki az ajtón, egyszerűen szabadulni szerettem volna innen, persze csak egy kis időre, mert megígértem Nico-nak, hogy mielőtt kigurul, még szerencsét kívánok neki.

-          Látod pont az ilyen viselkedés miatt tartasz ott ahol. Mindent félbehagysz és kikérsz magadnak. Soha érted? SOHA nem fogsz egy ilyen autóba ülni, ha nem változol. Várj te csak nő vagy, nem is inkább egy kislány. Nem vagy és nem is leszel olyan jó, hogy beülj egy ilyen autóba- üvöltötte utánam. Kezdtem úgy érezni, hogy nem nekem való ez a világ. Sokáig vízhangoztak a szavak a fejembe. Tudtam, hogy van abban valami, amit mondott, de mi van ha az egész igaz?!   Leültem  egy padra és kavarogtak a gondolataim, néztem a földet, mintha onnan várnám a fejemben tornyosuló kérdésekre a választ, de nem felel sőt lehet, hogy nem is hall. Tehetetlennek és nevetségesnek, de legfőképpen tehetségtelennek éreztem magam. Már éppen felakartam állni, mert az önsajnálat nem vezet sehova és ezt a pályafutásom alatt sokszor megtanultam, mármint ha nevezhetem ezt pályafutásnak. Valaki mellém ült, de nem fordultam felé csak néztem a földet. hírtelen megszólalt az idegen.

-          Baj van??- felé kaptam a fejem és láttam, hogy a tegnapi szőke herceg.

-          Jól vagyok!- motyogtam magam elé. Eszembe jutott mit szokott ilyenkor apukám mondani: „Az a rózsa, mely viharban nyílik, a legritkább és legszebb, valamennyi közül.”  Ezt mondta, mikor először elkeseredtem az eredményim miatt, vagy amikor az első barátommal szakítottunk, vagy amikor nem szerződtetek valamelyik csapathoz.

-          Nem úgy nézel ki, mint akinek nagyon jó kedve van!- ekkor jutott eszembe valami. Nem azzal tudom megmutatni, hogy tényleg ide tartozom és senki és semmi nem változtat az elképzelésemen, ha csak itt ülök és nézek magam elé, inkább ha vissza megyek és mosolyogva őszintén tudok örülni és gratulálni a barátomnak, aki megérdemli, hogy itt versenyezhessen.

-          Mondasz valamit, de ez nem tart sokáig!- ugrottam fel mosolyogva- Kösz!

-          Mit??- nézett rám a jég kék szemeivel.

-          Azt, hogy ideültél mellém. Egyébként Sophia Zampunisz vagyok!- nyújtottam neki kezet.

-          Nagyon örülök. Kimi Räikkönen!- mutatkozott be Ő is. Az állam a padlót súrolta. Most komolyan mellette ülök?? És tényleg érdekelte a nyavalyám??

-          Ez egy nagyon vicces helyzet…- röhögtem, pedig egyáltalán nem volt min nevetni.

-          Amikor zavarban vagy mindig nevetsz??- húzódott mosolyra a szája.

-          Azt hiszem igen…- azt hiszem, egy nagyon kedves ember lehet és jó megfigyelő. Észre sem vettem, hogy már 8 óra, de hírtelen meghallottam az első kiguruló autók hangját- Most mennem kell. Bocsáss meg, majd még beszélünk- rohantam a Williams boksz felé és közben reménykedtem, hogy Nico még bent van és nem indult el az én szerencsekívánásom nélkül…

Sziasztok!

Remélem tetszett a fejezet! Kérlek írjatok komikat, mert nagyon rossz, hogy nem, kapok visszajelzést az írásaimról...

Puszi Dóri