1. fejezet

1. fejezet

Hát igen végre 4 óra vezetés után sikerült végre megérkeznem Budapestre. Imádom ezt a várost, annyi helyen fordultam már meg, de mindig haza vágyom és vissza ide. Az ART Grand Prix GP 2-es csapat elsőszámú pilótája ként, rengeteget utazom és ismerkedek, de annál szebbet, mint az éjszakai kivilágított hidak még nem láttam. Gyönyörű város Budapest akárki akármit mond.  Késő éjszaka van még is nagyon meleg, szeptemberbe ez itt nem minden napos. Végre beértem a bátyámmal, Bencével közös lakásunkba. Jelenleg a Táncművészeti Főiskolára jár és nagyon tehetséges táncos, több világbajnokságon képviselte már kicsi hazánkat. Kicsit vártam, hogy a vörös, kisírt szemeim színe halványodjon. Kiráncigáltam a csomagtartóból a sport táskámat és a kicsi válltáskámat. Kómás fejjel mentem át a kerten. Belépve az ajtón nem kapcsoltam villanyt. Sötétben botorkáltam a nappali felé, mikor hatalmasat estem. Ilyen az én szerencsém. Gyors léptek zaja ütötte meg a fülemet és fény töltötte be a teret.

-          Már megint mit csináltál??- röhögött az én csupa szív bátyám.

-          Elestem- nevettem fel én is, egy csepp jó kedv nélkül.

-          Gondolhattam volna- motyogtam, majd segített feltápászkodni a földről.

-          Kösz!- adtam puszit neki a művelet végén.

-          Nincs mit!

-          Te nem alszol??- érdeklődtem az időre való tekintettel.

-          Ezek szerint nem. Mesélj, milyen volt?!- lassan sétáltunk a nappali felé- Te megint sírtál- állapította meg éles elméjűen, majd megölelt.

-           Még mindig semmi. Nem is megyek vissza, amíg nem változik a helyzet vagy nem hív. Kezdek belefáradni, de még is annyira szeretem - tartottam vissza a könnyeimet, de egy kettő utat tört magának- Elmegyek fürdeni.

-          Menny csak- adott puszit a homlokomra. Fürdés sem segített. A szívem helyén egy hatalmas lyuk tátong. Kimentem a nappaliba, ahol Bencét hagytam.

-          Mesélj milyen 3 napod volt??- ültem a kanapéra.

-          Hát semmi jó. Kell egy új koreográfia a vizsgára, de mivel Anna egész nap otthon van Dorcival így elég nehéz lesz egyet összehozni- szontyolodott el. Anna Jorgosz koreográfus felesége, Dorci pedig az édes kicsi lányuk.

-            Tudok segíteni? Tudod mennyire szeretek részt venni a tervezésben- próbáltam mosolyogni.

-          Nem tudsz, de azért köszi. Megyek aludni, hosszú napom volt.

-           Menj, megyek én is- adtam puszit az arcára. Kb. fél órát forgolódtam az ágyamban, még nem szoktam hozzá, hogy egyedül hajtom álomra a fejemet. Annyira szerettem hozzábújni elalvás előtt, beszippantani a tusfürdője illatát, játszadozni a hajával, és ha már szunyókált nézni, hogyan oldódnak fel a gátlásai és lesz olyan az arca, mint egy 5 éves kis gyereké, megsimogat, de lágyan nehogy felébresszem. Imádtam ezeket. Könnycseppek százai hagyták el már amúgy is kisírt szemeimet. Nagyon fájt, de nem tudtam megakadályozni Őket. Az éjjeliszekrényemen lévő fotó után nyúltam és magamhoz szorítottam. A konyhába mentem, csináltam egy teát és kiültem a teraszon lévő hintába, de előtte gondosan lekapcsoltam a villanyt nehogy felkeltsem már szundikáló bátyámat. Általában ide menekülök minden problémám elől. Lenyűgöz a város látványa. Meggyújtottam a szúnyogirtó gyertyát és kényelmesen elhelyezkedtem a hintaágyba. Számtalan emlék suhant végig az emlékezetem útvesztőjén. Aztán eszembe jutott a találkozásunk a mi csodás, és mégis annyira be nem teljesedett boldogságunk. A mi történetünk kezdete.