Örökké visszavárlak /part 3

 Örökké visszavárlak

30 perc alatt oda is értem, az időjárási viszonyok egy cseppet sem javultak. Szürke ég telepedett Mogyoródra, de hangulat fenomenális volt. Mindenki mosolygott és izgult  valamelyik pilótáért. Az öltözőmbe lépve egy szál fehér liliom várt és egy üzenet. „ Este találkozunk!!  
B. S. „ Nagy mosolyra húzódott a szám.

-          Brazil macsó!- nevettem miközben a sminkemet igazítottam a tükörbe. Gyors átöltözés után már mentem is a színpadra. A nap gyorsan elszállt és arra lettem figyelmes, hogy háromnegyed kettő van a rajtrácsra tarok. Egy mikrofon próba után nagy levegőt vettem és millió szempár szegeződött rám, mikor belekezdtem a magyar Himnuszba. Lecsuktam a szemetet és csak arra koncentráltam, hogy minden rendben legyen.  Az utolsó hang után megkönyebültem. Mosolyogva indultam vissza a bokszutcába, mikor szembe jött velem Bruno.

-          Gyönyörű volt!- simogatta meg az arcomat, meg sem várva a válaszomat ment tovább. Visszaérve már nem volt dolgom, amit vállaltam teljesítettem. Összepakoltam a cuccaimat az öltözőben és indulni készültem, mikor kopogtak.

-          Tessék!- kiabáltam ki és eltettem az utolsó ruhadarabomat is.

-          Szia!- lépett a helységbe egy szőke srác.

-          Helló!- mosolyogtam rá.

-          Nicko vagyok!

-          Tábita!- vettem fel a pulcsimat.

-          Nem szeretnék zavarni! Bruno barátja vagyok. Szeretnék gratulálni, gyönyörű hangod van és ezt szeretném átadni!- nyújtott felém egy borítékot.

-          Köszönöm szépen! Mi ez?- vettem el a kezéből.

-          Nem tudom- vonta meg a vállát- Nekem mennem kell. Szia!- csukta be maga után az ajtót.

-          Helló!- suttogtam már a csukott ajtónak és felültem az asztalra. Elképzelésem sem volt mi lehet a borítékban. Mikor kinyitottam egy papírlapot húztam ki belőle. Egy levél.    

Egyet lapoztam az albumban és megtaláltam a még mindig hófehér papírt. Mosolyogva nyitottam szét, bár az arcom már könnymaszatos volt és a történet jó része még hátra volt.

„ Szia!
Ne haragudj, hogy nem én vittem el ezt az üzentet, de dolgom van a bokszban.

Remélem nem felejtetted el az estét!  
Én 9 körül érkezem a szórakozó helyre, de ha fuvar kell hívj nyugodtan!

Este találkozunk!

 Bruno „

Mosolyogva dobtam a táskámba a levelet és indultam haza. Az órák pillanat alatt rohantak el mellettem. Kiválasztottam egy gyönyörű kék ruhát, amit fellépéshez viszek magammal és egye fehéret bulizni. Felraktam egy kis sminket és a hajamat begöndörítettem. Pontban 7 órakor szálltam be a taxiba, ami a budai szórakozóhelyre repített. Belépve a lélegzetem is elállt. Gyönyörűen fel volt díszítve. Szinte mindenhol lampionok csüngtek és fényfüzérek lógtak a levegőből. Lepakoltam az öltözőmben aztán kipróbáltam a mikrofont és beénekeltem. Az öltözőmben még kifújtam magam aztán lassan megtelt a hely emberekkel. Pilóták, pilótabarátnők, csapattulajdonosok, modellek, kíváncsiskodók és sajtómunkatársak lepték el a termeket. Nem sokkal fél 10 előtt léptem színpadra és le sem jöttem onnan 2 órán keresztül. Szememmel kerestem Brunot a tömegben, de sehol sem találtam. Ez kicsit lehangolt, de megpróbáltam nem mutatni. Miután végeztem gyorsan átöltöztem és elindultam a tömegbe. Magamhoz vettem egy pohár pezsgőt, aztán úgy gondoltam körülnézek a helyen. Sokan voltak, de már kevesebben mint az este elején. Végül a teraszon kötöttem ki. Lélegzet elállító látvány fogadott, mikor az alattam elterülő városra pillantottam.

- Hát itt vagy!- terített egy zakót a vállamra.

- Nem szöktem meg- mosolyogtam rá.

- Kerestelek a futam után!

- Nem sokkal a rajt után eljöttem a pályáról- fordultam felé.

- De ugye a levelemet még megkaptad??- gyönyörű barna szemeiben huncutság csillogott. A gesztenyére emlékeztettek, de annál jóval sötétebbek voltak.

- Persze!- mosolyogtam.

- Akkor jó!- húzott magához. Fejemet a mellkasának döntöttem és együtt néztük a tájat.

- Te reszketsz! Gyere menjünk be, mert megfázol!- húzott maga után.

- Köszönöm!- adtam vissza neki a zakót, amint beértünk az ajtón.

- Nincs mit! Nagyon csinos vagy ebben a ruhában!- bókolt rögtön.

- Köszönöm! - pirultam kicsit bele.

- Hát itt vagy Bruno haver!- támolygott oda hozzánk egy srác. Kb. velem egyidős lehetett és nagyon részeg.

- Paul te mennyit ittál??- fogta meg a brazil, hogy el ne essen.

- Nem tudom, de egy kis pezsgő még jól esne!- vett el egy poharat a tálcáról.

- Gyere szépen, most haza viszlek! – fura érzés kerített hatalmába. Nem akartam, hogy elmenjen. Jó volt vele. Megnyugtatott mikor a közelemben volt.

- De szép lány! Hol szedted össze?? – nézett rám.

- Semmi közöd hozzá! Bocsi Tábi, de haza kell vinnem.

- Semmi gond lassan én is indulok! Reggel kelnem kell…- indultam az ellenkező irányba. Mit vártam?! Ő híres és miért pont én kellenék neki?! És még utánam se jött… A fejem zúgott a hangos zenétől, nem szeretem az ilyen helyeket. A harag és a csalódottság könnyei akartak utat törni maguknak, de nem engedtem nekik.  Beérve az öltözőmbe összepakoltam a cuccaimat és elindultam kifelé a hátsó kijáraton. Persze taxit már nem találtam ezért gyalog indultam haza felé. Az ég csillagos volt és gyönyörű éjszaka volt, de nagyon hideg. A szél néha rettenetesen fújt. Nem tudom mit vártam ettől az estétől, de nem azt az biztos. Már a Dunán sétáltam át mikor megállt mellettem egy sötétített autó és kinyílt az ajtó. A szívem hevesen vert, hogy ki az, de aztán csalódnom kellett nem az volt, akire vártam.

- Szia cica! Elvigyünk?? – szólt ki egy szőke srác az autóból, hát nem hinném, hogy józan lett volna. A társaság sem aki a kocsiban ült, mert hangos nevetés hallatszott.

- Nem kösz!- indultam tovább, de a srác nem tágított jött mögöttem kocsival.

- Meg fogsz fázni!- szólt ki egy fekete hajú csávó is.

- Nem érdekel!- suttogtam magam elé.

- Te én ezt a csajt ismerem! Te vagy az énekes lány!- szállt ki az autóból, ha jól emlékszem Nico.

- Lehet, hogy én vagyok!- meg sem álltam csak mentem tovább.

- Várj már!- futott utánam.

- Mond!- álltam meg és fordultam felé.

- Gyere elviszünk!

- Nem kell!!- indultam tovább.

- Késő van, sötét és hideg. Meg fogsz fázni! Ez a ruha nagyon csinos, de nem lehet valami meleg! – terítette a vállamra a zakóját. Én rögtön levettem és visszaadtam.

- Nem kell!! Hagyj békén, nagylány vagyok már!- a kis kirohanásomat tetőzte, hogy közben kitört a cipőm sarka és a többi fiú a kocsiban hangosan röhögni kezdett. Ekkor telt be a pohár. A könnyeim utat törtek magunknak. Lehajoltam, hogy levegyem a cipőmet, de akkor leesett a táska a vállamról. Eddig bírtam a csendes könnyezést. Kitört belőlem a zokogás. Mindenért sírtam kivéve a cipőm. Fájt, hogy Bruno ilyen volt, még csak el sem köszönt vagy utánam se indult, fáradt voltam, a fiúk a kocsiban nagyon idegesítettek, fáztam, de rettenetesen. Ekkor hírtelen meleg lett. Felnézzem és Nico megint rám terítette a zakóját. Felvett az ölébe majd beszállt velem a kocsiba. Hallottam, ahogy az ajtó csukódik. Becsuktam a szemem és már az sem érdekelt volna, ha elrabolnak. Lesírtam a sminkemet, aminek nagy része Nico ingén landolt. Innentől képszakadás, a következő emlékem, hogy másnap reggel nem a saját ágyamban ébredek és nem a saját ruhám van rajtam. Valaki pedig szuszog mellettem…

Tábita ruhái: