Örökké visszavárlak / part 5

Örökké visszavárlak!

- Gyertek utánam! – indultam felfelé a lépcsőn. Mikor a masszázs szobához értünk feléjük fordultam- Elég nagyfiú vagy, hogy be gyere egyedül vagy kísérjen el Bruno? –erre összenéztek és mindketten elindultam befelé az ajtón.

- Üljetek  le!- mutattam a masszázs ágyra- Na halljam mi történt veled!- foglaltam helyet velük szemben egy mappával a kezemben.

- Hát néhány hete uszodában voltam és mikor mellettem ment el egy nő belerúgott a vállamba, azóta fáj- foglalta össze egyszerűen.

- Oké! Mit jelent az a néhány hete? Kettő- három? – néztem fel a papírjaim közül.

- Három inkább…

- Használtál rá valamilyen krémet vagy tapaszt? Esetleg vettél be fájdalom csillapítót?- folytattam tovább a kérdezősködést.

- Nem.

- Jó akkor most vedd le a felsődet!- tettem le a mappát- Bruno egy picit arrébb mész, hogy jobban szemügyre vehessem Nico barátunkat?- mosolyogtam rá, nem szólt semmit csak felkelt és arrébb ment. Fogalmam sem volt, honnan van ennyi lelki erőm. Mosolyogtam, mint ha mi sem történt volna- Szólj ha fáj!- vettem kezelésbe a német vállát. 10 perc múlva megkértem, hogy öltözzön fel. Nagyot sóhajtva ültem vissza a székemre, mert eszembe jutott valami- Nektek az ilyenekre nincs véletlenül egy csapat orvosotok?!- álltam fel.

- De…- suttogták mindketten.

- Akkor??- kezdtem dühös lenni.

- Kíváncsi voltam te mit mondasz, meg Bruno meg akart látogatni…- lépett elém a „betegem”. Az említett szemébe néztem miközben válaszoltam.

- Ha Bruno akar valamit egyedül is jöhet nem harapok. Most viszont mennem kell, mert várnak Rám. Nico a vállad csak nagyon meghúzódott, de túl éled pihented egy kicsit, meg ha nagyon fájt mutasd meg a csapat dokitoknak. Most mennem kell, várnak rám Sziasztok!- Indultam ki a szobából. Nem Nico idegesített fel, hanem Bruno. A hanyagságával, azzal, hogy nem szól egy szót sem, és legfőképpen a tegnap este történtekkel. Sértetten sétáltam a folyosón, a sírás kerülgetett. Igazából nem értettem magamat. Hisz mit ígért Ő nekem?! Semmit! Csak udvarolt, vagyis még azt sem ismerkedni próbált. Túl sok mindent képzeltem bele pár mondatba és gesztusba. Nemsokára tovább utazik, én itt maradok. Hírtelen valaki elkapta a karomat.

- Tábi!- fordított maga felé, nem akartam Rá nézni- Sajnálom!- emelte meg a fejemet- Nem így terveztem a tegnap estét- már nyitottam volna a számat, de Ő az úját az ajkaimra helyezte, ezzel jelezve, most Ő beszél- Gondolom, csalódtál bennem. Nico elmesélte hol találtak meg téged tegnap este- nagyot sóhajtott- Tudnod kell, hogy szerettelek volna én haza vinni és szerettem volna én veled aludni. Mikor reggel felhívott Nico nagyon ideges lettem, aztán meg kétségbeesett. Ezt neked hoztam és sajnálom!- vett elő egy újabb csoki virágot.

- Nem szeretném! – toltam vissza a kezét, amiben az ajándék volt- Ne azért add, mert bűntudatod van és sajnálod a tegnap meg nem történteket. Hidd el én is. Rádöbbentem arra, hogy mindent szerettem volna, amit elmondtál, de ez már a múlt koncentráljuk a jövőre. Neked pár nap múlva el kell utaznod, nekem meg itt van az életem, a családom, a munkám. Ennyi jutott nekünk pár szép emlék- mosolyogtam Rá- Most menj Nico már biztos vár!Vigyázz magadra, aztán ha úgy alakul akkor majd úgy is találkozunk még! Ég veld Bruno Senna! - adtam egy puszit a ledöbbent  arcára és már ott sem voltam. Nem engedtem, hogy az érzéseim felszínre kerüljenek míg be nem értem az öltözőbe. Felhúzott térdekkel ültem a padon egész ebédszünetbe és néztem magam elé. Néha egy-egy könnycseppet elmorzsolva gondoltam vissza az elmúlt pár napra.

-Ez nekünk úgy sem jöhetett volna össze!- suttogtam. Emléknek nagyin szép lesz, majd egyszer. Aztán bevallottam magamnak, hogy iszonyatosan rossz érzések vannak bennem, mert irtózatosan jól éreztem magam az elmúlt napokban. A nagy barna szemek és a sebtapaszos történet, akaratlanul is mosolygásra késztetett.

- Ég veled Bruno Senna!- suttogtam és elindultam a torna terem felé. Csoportok váltották egymást félóránként, így estére igen csak elfáradtam. 6 óra után búcsúztam el az utolsó betegemtől és 7 órakor már a taxi felé igyekeztem. Elég sok papír munkám volt még. Mielőtt kiléptem a kórház ajtaján utánam kiabált Andi.

- Tábita! Van itt neked valami!- hozta utánam a csoki liliomot.

- Honnan van? Vagy kitől??- persze gondoltam, de megakartam bizonyosodni felőle.

- Délután itt volt az a két srác- erre bólintottam- A sötét hajú hagyta itt olyan 6 körül.

- 6 körül?? Visszajött?? – néztem rá értetlenül.

- El sem ment! Gondolom Rád várt, de nem jöttél Ő meg kapott egy telefont és itt hagyta neked, ezzel együtt- nyomott a kezembe egy borítékot.

- Köszi! Holnap reggel találkozunk!- tettem el a táskámba és siettem a taxihoz. Viszonylag hamar hazaértem. Lezuhanyoztam, megvacsoráztam és befeküdtem az ágyamba azzal a szent elhatározással, hogy aludni fogok. Hát ez elég hamar meghiúsult. 1 órán keresztül forgolódtam, de nem jött álom a szememre. Aztán villámcsapás ként ért egy gondolat a táskámban lapuló borítékról.