51.fejezet

Sziasztok!

Kicsit előbb jött ez a fejezet mint normál esetben szokott és hosszabb is, de most így volt kedvem. Remélem nem baj?! Oldalra kitettem egy közvélemény kutatást szavazzatok, mert itt most csak a ti véleményetek számít, meg az hogy mit szeretnétek! 

Endjoy it!

Puszi Dóri

51. fejezet

Sokáig küzdöttem Kimi ellen.  Csapkodtam a mellkasát és a jó lábammal próbáltam rugdosni, aztán feladtam. A könnyeim patakokban folytak ismét.

-          Megnyugodtál Hercegnő?? – suttogta a fülembe a finn.

-          Hová viszel?- szándékosan nem válaszoltam neki.

-          A bokszotokba- jelentette ki egyszerűen.

-          Az már nincs meg. A verseny leintése után pakolni kezdenek a srácok és mostanra már indulnak a kamionok vissza Franciaországba- suttogtam. Éreztem, hogy gyorsan irányt vált és öles léptekkel elindul az ellenkező irányba.

-          Most hova megyünk??- suttogásnál többre még mindig nem futotta.

-          Meglátod!- többet nem beszéltünk. Behunytam a szemet, miközben vitt éreztem, hogy a gyomrom is felkavaródik. Fáradt voltam,fájt a térdem és rohadtul elegem volt mindenből és mindenkiből. Már csak egy kis hányinger hiányzott. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy védett helyre értünk és már nem fúj az a kicsi szél sem.  Kinyitottam a szemet és a Red Bull csapat motorhome-jában találtam magam.

-          Seb nyisd ki a pihenőd ajtaját!- utasította a német srácot. Aki nem kérdezett semmit, csak tette a dolgát.

-          Sophi jól vagy??- nézett rám elég kétségbe esetten.

-          Persze!- szorítottam össze a fogaimat.

-          Figyelj Rám öcskös! Fuss át a Ferrárihoz és mond meg a spanyol nővérének, Lorenának, hogy azonnal jöjjön ide és én kérem rá- hadarta. Kis kétségbe esést véltem felfedezni a hangjában.

-          Oké!- Sebi olyan volt, mint egy kisgyerek aki az apukájának segít.

-          Közben szólj a csapat orvosotoknak is!

-          Nem akarok Dokit!- kezdetem tiltakozni és megint kapálóztam, ütöttem ahol értem- Tegyél le! Én nem akarok orvost! Engedj el! – kiabáltam.

-          Menj már!- parancsolt a rémült németnek Kimi. Seb rohanni kezdett, mint egy őrült.

-          Nem lesz semmi baj Hercegnőm! Nyugodj meg!- Közben a finn leakart  tenni az ágyra, de én nem akartam. Olyan szorosan fontam a két karomat a nyaka köré amennyire csak tudtam. Talán ekkor jöttem rá, hogy nem tudom elfejteni és a szeretet vagy szerelem- még én sem tudtam eldönteni- még mindig ott van a szívemben. Nem hagyhattam elmenni. Nem menekülhet előlem, én sem fogok előle. Már nem.  A megbocsájtás még kicsit messzebb volt, de már elindultam felé. Szerettem volna mindent higgadtan megbeszélni vele, de akkor most nem mehet el. Illés után Ő már nem hagyhat itt!

-          NE hagyj itt! Hallod, most nem mehetsz le!- Suttogtam a fülébe.

-           Itt maradok veled, ameddig csak szeretnéd!- adott egy puszit a fejemre. Ekkor lépett be az ajtón egy spanyol nőci, gondolom Ő Lorena, Sebi, egy másik fickó, az apukám és a csapatom orvosa. Mindenki elképedve nézett rám. Hát nem festhettem valami fényesen az tény. A hajam a fonatból már rég szétjöhetett, az arcom könnymaszatos a sírástól, az overálom csak félig van rajtam  és a tűzálló ruha mindig is idétlenül állt rajtam.

-          Nem akarok orvost!- kiabáltam.

-          Nyugodj meg Kicsim!- jött oda apám. Aki elég furcsán méregette Kimi-t.

-          Mit tettél vele már megint?? Nézd meg, hogy kiborult szerencsétlen- át akart venni Kimitől, de én még jobban kapaszkodtam belé.

-          Nem engedem el!- motyogtam- Jól vagyok!

-          Sophi megnézhetem a lábadat??- jött közelebb Antonio, a csapatorvosom.  Közben apa telefonálni kezdett. Ekkor már megint nem bírtam tovább és bőgni kezdtem. 22 évesen, lassan 23 többet sírok mint kislány koromban.

-          Nem nyúlsz hozzá csak megnézed, mert nagyon fáj!- suttogtam. A két orvos és Lorena egymásra néztek és csak bólintottak. A nő elővett a táskájából egy fecskendőt és felszívott vele egy átlátszó folyadékot.

-          Kimi kérlek tarts biztosan!- nézett a finnre, aki csak bólintott.  Behunytam a szemet és csendesen bőgtem tovább. Nem tudom mennyi könnye van egy embernek, de én szerintem egy évre való adagot elhasználtam már.  Nem akart szűni a könnyeim mennyisége. Egyszer csak egy szúró érzés térített magamhoz. Mikor kinyitottam a szeme már csak az üres fecskendőt láttam.

-          Mit adtál be nekem?- fordultam kétségbe esettem Lorena felé.

-          Csak egy enyhe nyugtató. Meg kell nyugodnod!- nézett rám bíztatóan.

-          Oké!- bújtam Kimi mellkasához.  Apa közben kihangosította a telefont és mindenki arra figyelt. Nem nagyon értettem és hallottam, amit egy férfi mondott benne ezért inkább a Finnhez fordultam.

-          Miért nem mondtad meg az elején?? Miért kezdtél hitegetni?- záporoztak minduntalan a könnyeim.

-          Ezt ne most beszéljük meg! Majd ha meggyógyultál mindent elmesélek!- adott egy puszit az arcomra. Ekkor mindenki ránk figyelt hírtelen. Az orvosok körém gyűltek Lorena lassan elkezdte lehúzni rólam az overálomat, aztán a tűzálló ruhám már nem ment ezért fogott egy ollót és szétvágta.

-          Ne ellenkezz ez jó lesz neked!- suttogta a fülembe Kimi. Nem mintha tudtam volna, mert a nyugtató hatni kezdett és kezdtem álmos lenni.  

-          Oké!- mikor lehámozták a lábamról a merevítőt.

-          Az szép!- nézte mindenki szörnyülködve a térdemet. A lila összes árnyalatát magára öltötte és kék, zöld foltok is jelentkeztek rajta. Újra begennyesedett a seb és rettenetes volt a látvány.

-          Mit láttok??- Már tisztán kivettem, hogy Olivér beszél a telefonba.

-          Semmi jót!- és orvosi nyelven ecsetelni kezdték a látottakat. 

-          Azonnal meg kell műteni!- hangozott az a válasz, amivel mindenki egyet értett.

-          NEM!!- kiabáltam- Senki nem műthetni meg csak Olivér!- akaratoskodtam. Végül megegyeztek, hogy Olivér reggelre idejön és megműti a lábamat, mert én nem utazhatok így. Sebastian már teljesen kész volt. Fal fehér volt és rettenetesen nézett ki.

-          Jól vagy??

-          Igen!- azzal kirohant. Nem sokkal később jött pár mentős és hordágyra fektetett. Ma már másodjára. Rögzítették a lábamat és betoltak a kocsiba. Apa is jött velem.

-          Ne hagyj egyedül!- néztem  Kimire.

-          Mire felébredsz én is ott leszek!- mosolygott rám.

-          Ígéred??

-          Igen!- azzal becsukódott a mentő ajtaja és a szemem is.