50. fejezet

Sziasztok!

Hát igen ezt is megértem, hogy 50 fejezetet írhatok egy történetből. Ez eddig még soha nem sikerül! Hihetetlenül jó érzés ez. Ahogy ígértem még a Magyar Nagydíj előtt felrakom nektek! Hatalmas meglepetés ért csütörtökön mikor haza jöttem. Kaptam egy belépőt a hétvégére. Most én is kint szurkolok Sebinek a pálya széléről. :D Ezért nem tudtam hozni kicsit előbb. :S De mivel sokat vártatok rá kicsit hosszabb lett. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!!! 

Jó olvasást! Aki pedig a Ringen van annak jó szurkolást!

Puszi Dóri 

Endjoy it!! 

50. fejezet

-          A pálya 36 fokos, a levegő hőmérséklete 7 fokkal melegebb. Első körön melegítsd fel a gumikat meg a féket utána mondom a többit!- szállt ki a rádió kapcsolatból Darek ahogy kiértem a bokszutcából. Elég sokat csúszkáltam a kivezető körömön, de rosszabbra számítottam.

-          Hogy van a lábad??- szólt  a fülemre a csapatorvos.

-          Már nem érzem, hogy létezik szóval jól.

-          Felmelegedett minden szóval tolhatod neki! A 6-os kanyarnál vigyázz mert kifolyt egy kicsi olaj a pályára.

-          Vettem!- még be se fejeztem a mondatot, de a lábam automatikusan jobban nyomta le a pedált. Éreztem, hogy az egész felső testemet átjárja a jól ismert érzés. Kicsi korom óta szerettem ezt. Rengeteg kört tettem meg a rendelkezésemre álló fél órában. közben bementem a bokszba kereket cserélni. Nagyon gyorsak voltak a fiúk. A végén sikerült megszereznem a 6. rajtpozíciót. Érdeklődtem a csapatársam eredménye után is de nem kaptam választ.

-          Ha beálltam a bokszba, húzzátok le a takaróredőnyt!- mikor beértem így is történt. Levettem a sisakomat meg a kesztyűmet, az egyik szerelőm Louis kikapcsolta az övemet. Már kint a pályán éreztem, hogy nem fogok tudni kiszállni az autómból segítség nélkül, de még is megpróbáltam.

-          A mankómat ide készíti valaki?- néztem a körülöttem összegyűlt csapatra. Minden szerelőm és mérnököm ott állt. Miután megérkezet megpróbálkoztam a lehetetlennel. a kezemmel még megtudtam tartani magamat, de utána visszaestem.

-          Áú!- jajdultam fel.

-          Maradj nagyon nyugodtan!- jött oda Darek. Megemelt és óvatosan kiemelt az autóból. talpra állított én rögtön a mankóm után nyúltam.

-          Köszönöm!- hálásan néztem rá- Bocsi srácok, hogy csak ilyen eredmény értem el! Sajnálom remélem a holnapi nap jobban sikerül!- néztem végig a díszes társaságon. Mindegyikük egytől egyig a szívemhez nőtt az együtt eltöltött idő alatt- Holnap este mindenki a vendégem egy pohár sörre, oké??

-          Erre soha nem mondunk nemet!- röhögött fel Louis- Azért jól vagy?? Aggódunk érted!

-          Persze, hogy jól vagyok!- próbáltam mosolyogni rájuk. Ha másért nem miattuk megcsinálom. A nap hátra lévő része hamar eltelt. Sokat aludtam és pihentettem a lábamat.  Még délután megtudtam, hogy kedvenc csapattársam csak a 10. helyről várja az esti rajtot. Kicsit örültem neki. A versenyig szinte szaladt az idő. Sok mindent elterveztem, de alig sikerült valami. Szinte arra eszméltem, hogy megint az injekciót kapom és megint ugyan úgy fájt mint előtte. A könnyeimet nyelve vettem fel rá a rögzítőmet. Szerencsére nem kellet senkinek interjút adnom. Már az első futam rajtjára vártam mikor megint a pálya állapotát mesélte a mérnököm. „Csak 39. kör !” bíztattam magam. A rajt jól sikerült. A lámpák kialvása után rögtön sikerült 2 helyet javítanom.  A verseny nagy része számomra eseménytelenül telt el. 4. helyen hoztam be az autómat. A kiszállás megint nem sikerült egyedül. Ráadásul egy csomó fotós volt jelen mikor Darek megint kikanalazott a verdámból. Meg sem várva a dobogót indultam a szállodába vissza egy gyors zuhany és átöltözés után. Nem is vacsoráztam csak bedőltem az ágyba, hogy sikerüljön kialudnom magamat a holnap reggeli futamra. Hát részben bejött a tervem. kipihentebben Keltem fel mint amikor lefeküdtem. Egy tál műzli után indultam a pályára. 10 órakor már teljes harci díszben vártam a rajtot. Negyed óra múlva már a lámpákra vártam. Teljes testsúlyommal nehezedtem a pedálra és minden erőmet összeszedve nyomtam a gázt, hogy előrébb végezhessek a csapattársamnál. Tudtam jól, hogy a futam győzelemben nem is reménykedhetek, mert annyira messze vagyunk az elsőtől, de mindent bele adtam.  A 6. helyről jöttem fel egészen a 3. helyig. Végül itt is intett le a kockás zászló.  Rettenetesen fájt a lábam és már a sírás határán voltam mikor megálltam. A kortizon injekció nem használt vagy nem tudom, de írtóra fájt. Nagy nehezen kikászálódtam a kocsiból. Most nem kaphattam segítséget. Elsántikáltam a mérlegelésre és leültem a pihenőbe mielőtt a díjkiosztóra mentem volna. Próbáltam mosolyogni mikor kiléptem a dobogóra, de nem sikerült. Megkaptam a kupám és a pezsgőm bele se ittam és dobtam le a többieknek. Megérdemelték. Ekkor vettem észre, hogy a szerelőim között a barátaim is ott állnak a pódium alatt. Sebastian, Nico, Petrov, Buemi és a többi volt GP2-es versenytársam, Chandhok és Lucas di Grassi.

-          Szeretlek titeket!- suttogtam nekik. Nem figyeltem és elvesztetem az egyensúlyomat. Roman Grosjean kapott el, aki megnyerte ezt a futamot.

-          Köszönöm!- suttogtam neki hálásan.

-          Nincs mit, de vigyázz magadra! Szeretnék még versenyezni veled!- mosolygott. Mikor beléptünk a pódium mögé rám már egy orvos csapat várt. Nem is mehettem az interjúra, hanem hordágyra fektettek, majd mentőautóba raktak és a pályakórházba szállítottak. Hiába ellenkeztem nem tehettem semmit.

-          Jó vagyok és ki akarok menni!!- akaratoskodtam már vagy századjára. Az egész délutánt itt kellett töltenem ezért nem láthattam a futamot sem. Már a plafonon voltam az idegességtől. Két zacskó folyadék csöpögött a karomba. Az egyik fájdalom csillapító míg a másik valami vitaminos lötty. 8 óra körül végre szabadultam.  Mikor kiléptem a kórházból meg csapott az esti levegő. Nem sokkal volt hűvösebb mint mikor beléptem a helységbe. Kifejezetten üdítően hatott rám. Már nagyon álmos és kómás voltam a kórházi ágyon. A mankóimat megkapva egyenesen a bokszunkba vettem az irányt, de nem jutottam messzire. A boksz épületek sarkánál várt rám valaki.

-          Itt a kis Hercegnő?!- mondta gúnyosan.

-          Mit akarsz???- fordultam fel. Nem akartam vele találkozni. Fájt a lábam hisztis voltam és ideges, pont Ő nem hiányzott.

-          Csak meg akarom nézni mit tudsz ezek nélkül…- azzal Jules kivette a kezemből a mankóimat.

-          Utállak!- ordítottam- Add vissza, te szemét láda!!- de már nem hallotta mert el szalad vele. Mélyet szívtam az esti levegőből, hogy kicsit megnyugodjak és egy lábon ugrálva megpróbáltam eljutni valameddig. Már a sírás határán voltam és szédültem is a hülye gyógyszertől. Túl nagy nyomás, túl sok fájdalom és túl sok Jules. Akkor tört el a mécses mikor nem tudtam már tovább tartani magamat.  Szinte lassított felvételkén láttam, hogy közeledem a föld felé és a könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. A várt földre zuhanás azonban elmaradt.  Két erős kar tartott meg engem és a mellkasához vont egyből. Az illatot ami megcsapta az orromat ezer közül felismerném.

-          Tegyél le!- suttogtam neki, összeszorított szemekkel.

-          Hisz meg se bírsz állni!- adott egy puszit a homlokomra. Ekkor már zokogni kezdtem.

-          Kimi, tegyél le! Kérlek tegyél le!!- nyitottam ki a szememet.