47. fejezet

Sziasztok!Végre meghoztam a folytatást. Bocsássatok, meg nem így terveztem:S:S Már előbb akartam hozni, de így sikerült. Cserébe hosszú részt hoztam. Kövi bejegyzésemben hozmo a megígért képeket a WSR-ről. 

Endjoy it!

Puszi Dóri

47. fejezet

Az út nagyon rövidnek bizonyult, mert még aludni sem tudtam egy jót. Álmosan szálltam le a repülőről, de rögtön felébredtem, amit megláttam ki vár rám.

-          Nico!- ugrottam a nyakába, már amennyire a mankóim engedték.  Nem akartam, de egy-két könnycsepp végig folyt az arcomon.

-          Szia Kicsilány!- húzott magához még közelebb és szorosan ölelt, majd kaptam egy puszit a fejem búbjára.

-          Annyira hiányoztál!- kócoltam össze a szőke haját, mikor már elváltunk egymástól.

-          Te is!- azzal elvette a csomagjaimat.

-          Hogy-hogy te jöttél??

-          Hívtalak, de nem voltál elérhető, aztán felhívtam Bencét. Ő mondta, hogy már úton vagy ide. Gondoltan megleplek és kijövök eléd. Aztán együtt mennénk a szállodába meg a gyárba mint régen. Közben pedig elmesélhetnéd, hogy mi történt azon a bizonyos estén és azt is miért nem tudsz most járni- bökött  a fejével a mankók felé.

-          Rendben!- Már a parkolóban voltunk. A német barátom már egyszer átélte milyen ez velem, de akkor nem műtötték meg csak egy kis megerősítés volt a lábamnak. Lassan haladtunk a hotel felé. Nem igazán szóltunk egymáshoz az autóban. Én úgy éreztem még nem jött el annak az ideje, hogy mindent kipakoljak neki, Ő pedig rám várt.  Ezt szeretem benne annyira. Tudja mikor kell hallgatnia és még az is nagyon jó vele, ha csöndben vagyunk. Kipakoltuk a cuccaimat a csomagtartóból kivettem a megszokott szobámat és már indultunk is a gyár felé. Egy hatalmas gyomorgörccsel álltam meg Enrike irodája előtt. Nagyot nyeltem majd kopogtam.

-          Gyere!- dörrent egyet.

-           Ez nem lesz könnyű…- sóhajtottam, majd kinyitottam az ajtót és besántikáltam.

-          Szia!- néztem rá. Az íróasztala mögött ült és papírokat töltött ki.

-          Már azt hittem ide se érsz!- folytatta ugyan abban a stílusban.

-          De itt vagyok és készen állok a munkára!- ültem le egy székbe vele szembe.

-          Mit kezdjek most veled?! Láthatóan nem tudsz autóba ülni néhány napon belül, a teszt pilótánk eltűnt, a sajtó rám szállt és akkora itt a fejetlenség, hogy nem tudok vele mit kezdeni- csapott ingerülten az asztalra.

-          Sajnálom…- de mielőtt még a magyarázkodás többi részéhez hozzá kezdtem volna kinyílt az ajtó és apám lépett be rajta.  Nem szólt semmit, csak leült mellém.

-          Sajnálom, magán életi gondjaim voltak és rosszul sült el a stressz levezetése- hajtottam le a fejemet.

-          Milyen gondok?! Nem lehetnek nagyobbak, mint hogy melyik ruhát vedd meg a boltban vagy éppen melyik cipőt vedd fel. Könyörgöm, annyi lenne a dolgod, hogy vásárolgass megjelenj rendezvényeken, mosolyogj, és autogramot osztogass. Meg persze a vezetés. Semmi több. Ha azt tennéd amire kérlek nem itt tartanánk!- mutatott rám.

-          Attól, hogy fiatal vagyok még problémáim vannak. tudod egyszer az életben engem is átverhet a barátom, akivel együtt járok vagy éppen egyszer az életben én is csalódhatok valakiben hatalmasat!- álltam fel- Tudod mit, azért is ott leszek és megmutatom neked, hogy egy nő nem csak arra jó, hogy vásárolgasson. Te tudod a legjobban, hogy nem az én stílusom csalódást okozni!- azzal kimentem az  irodából. Már a büfénél jártam mikor meghallottam, hogy apám utánam kiált.

-          Sophia Zampunisz, állj meg de most azonnal!!- tudtam, hogy ezt nem úszom meg szárazon.

-          Tessék?? –vártam meg míg utolér.

-          Mi a fészkes fenét képzelsz te magadról??- üvöltött teli torokból. A büfé kellős közepén kezdtünk el veszekedni.

-          Ezt nem értem…

-          Várj, segítek, hogy megértsd. Milyen magánéleti gondjaid vannak amiről én nem tudok?!

-          Sok  minden van amit még nem tudsz…- sóhajtottam fel.

-          Akkor felvilágosítanál?!

-          Kiderült, hogy Kiminek felesége van. Találkoztam vele egy hülye partin.

-          Én előre megmondtam!- kezdett üvölteni megint.

-          Na látod éppen ezért nem akartam neked elmondani. Nagyon jól tudtam, hogy ez lesz belőle. Mindig ez van. Te megmondtad és én megint elcseszetem. Te azt is megmondta, hogy Illéssel nem leszünk jók együtt. Látod nem is lettünk és már soha nem is leszünk. A lelked legmélyén azt reméled, hogy soha nem fogja senki elcsavarni a fejemet, mert akkor nem jut majd elég időm az autóversenyzésre. Így már jut! Mert a férjről lecsúsztam és kiderült, hogy Kimi házas. Boldog vagy most?!- csordult ki az első könnycsepp a szememből.

-          Jaj Kicsim!- ölelt meg. Én kibontakoztam az öleléséből és meg kerestem Nicot. Együtt indultunk vissza a hotelbe. Mikor az udvaron mentünk a parkoló felé szembe jött a kedvenc csapattársam Jules.

-          Már megint össze szedtél egy szerencsétlent, te sánta. Múltkor Kimit szédíteted, de Ő kidobot mikor rájött, hogy egy koszos kis ribanc vagy. Most meg ezt a szerencsétlent hitegeted. Sophi, Sophi, Sophi!- csóvált a fejét. Nem szóltam semmit, csak közelebb léptem hozzá és lekevertem neki egy hatalmas pofont- Úgy is én nyerem meg a fogadásunkat!- kiabál utánam.

-          Nagyon jó volt megint itt!- lelkesedett, már a kocsiban.

-          Örülök neki!- próbáltam mosolyogni.

-          Már hiányzott egy kis görög üvöltözés. Itt annyira természetes volt, hogy te meg az apukád néha összevesztek és akkor érthetetlen nyelven olyan dolgokat vágtok egymás fejéhez, amit másnapra már úgy is megbántok…- rázta a fejét. Fél úton megálltunk egy adag csoki fagyiért mert szerettem volna azt enni miközben kipakolok Niconak. Mikor vissza értünk a hotelbe Clarisse  néni sütivel fogadott minket.

-          Megint úgy mint régen??- mosolygott ránk.

-          Nem, én csak látogatóba jöttem- vett el egy sütit a tányérról és kezdte falatozni.  Kicsit beszélgettünk a hotel tulajdonossal, majd a szobámba mentünk.

-          Na hallgatlak!- ült le a kanapéra. Én pedig a fagyimmal együtt  mesélni kezdtem. Német barátom nem szólt semmit, csak láttam az arcán az érzelmeit.

-          Tudod mi fáj a legjobban?!- értem a végére. Tagadóan rázta a fejét- Hogy még fel sem hívott. Tényleg csak egy futó kaland voltam neki. Ez már biztos, mert nem is keresett azóta- kezdtem keserves zokogásban. Még mindig ugyan úgy kiborít ez a dolog mint az elején.